Íme az első novellám, még 2013-ból. Ez egy olyan igazi kis szárnybontogatós írás, ami még egy helyi újságba is bekerült. Ennyi év után visszaolvasva, látom benne a hibákat, de maga a története, a jelentése mégis üdítő. A novella tanulsága: Ha üzenni akar a tudatalattid, ne utasítsd el, gondold át az üzenetet.
– Vajon felébredtem? – kérdeztem magamtól, ahogy lassan körül néztem. Nem, az nem lehet, biztosan csak álmodom, gondoltam. Körbevett a sötétség, nem láttam semmit magam körül. Felkiáltottam: – Hol vagyok? Mi ez a hely? – senki sem felelt, így hát elindultam a sötétben, de pár lépés után megtorpantam. Egy kislány állt velem szemben. A szemembe nézett, de nem szólt semmit, rettentő ismerősnek tűnt...azok a kék szemek és az a fitos orr, mintha már láttam volna valahol. De vajon hol?
– Ki vagy te? Hol vagyunk? – kérdeztem tőle kétségbe esve.
A lány nem felelt a kérdéseimre, csak állt és bámult rám. Szemmel láthatóan elgondolkodott, de szerencsére végül megszólalt: – Jöjj! – csak ennyit mondott s nem többet.
Nem volt túl sok választásom, elindultam utána, szinte vakon követtem őt, úgy éreztem bízhatok benne. Mintha valamiféle láthatatlan kapocs kötött volna hozzá. Megnéztem őt újra és újra, próbáltam rá jönni, hogy ki is ő valójában. Egyszer csak megállt, felém fordult és ismét a szemembe nézett, felemelte a kezét és rám mutatott. Nem értettem.
– Ki vagy te? – kérdeztem őt újra, de megint nem kaptam választ a kérdésemre.
– Nézz körül! – mondta, én pedig körbenéztem. Ekkor vettem észre, hogy már egy tisztáson állunk mindketten, egy varázslatos helyen. A Nap lemenőben volt, a virágok illatoztak, a madarak csicsergését is hallottuk. Bárhol is voltunk ez a hely maga volt a béke. Egy pillanatra azt gondoltam, hogy biztosan meghaltam és most a mennyországban vagyok. Szorosan lehunytam a szemem és minden lélegzetvételemmel magamba szívtam a békét. A merengésemnek végül a lány vetett véget.
– Nyisd ki a szemed – szólt rám élesen – Nézz rám...jól tudod, hogy ki vagyok, csak nézz meg jobban.
Ekkor kinyitottam a szemem és farkas szemet néztem a lánnyal, talán csak egy pillanatig. Megnéztem őt újra és újra, a felismerés pedig villámcsapásként ért. A lány én voltam, csak éppen tizenöt évvel ezelőtt.
– Te...én vagyok! – visszhangzottak a szavaim, mire ő elmosolyodott és bólintott.
Tovább ment és menet közben intett, hogy menjek vele, így hát követtem őt. Szótlanul sétáltunk pár percig, a lány, vagyis én megálltam. Előre mutatott a jobb kezével, ekkor két út nyílt meg előttünk. Varázslatos volt. Az egyik jobbra, a másik pedig balra vezetett. Ha ránéztem a jobb oldalira, valami melegség, béke és boldogság öntött el. Mégis ez az út tele volt akadályokkal és kihívásokkal. Külső szemlélő számára, szépnek tűnhetett, egy patak folyt át rajta, a fák gyönyörűen zöldelltek. A bal oldali úttal kapcsolatban más érzéseim voltak. Ez könnyebbnek tűnt, volt benne boldogság, sőt nem is kevés, de valami mérhetetlen fájdalmat éreztem, amikor egy kivágott fára pillantottam az úton. Mert külsőleg tiszta volt az út, talán pont ezért volt olyan rideg is. Teljesen megfeledkeztem róla, hogy nem vagyok egyedül, csak az utakat bámultam. A lány megszólalt:
– Válassz! – csak ennyit mondott.
– Nem értelek, miért kell választanom, mi a célod ezzel? – kérdeztem, mire ő a szemembe nézett és azt mondta: – Tudod jól, hogy mi a célom. Ne feledd, ne várj sokáig, mert elmúlik az életed úgy, hogy sosem választottál.
– Ezt most értenem kellene, ugye? Segíts megértenem – kértem őt.
– Hallgass a szívedre – felelte és én ebben a pillanatban csurom vizesen ébredtem otthon az ágyamban. Felkeltem és átgondoltam, amit a lány mondott. Tudtam mit kell tennem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése